Relatív vs. abszolút kockázat

A megértés főleg azért fontos, mert ahogy kirándulást teszünk étrendi ajánlások és az ezzel kapcsolatos kutatások világába, meg kell értenünk, hogy ez a világ finoman szólva nem fekete vagy fehér.

A leggyakrabban a médiában szakértői vélemények jelennek meg, amelyek még ha olyannyira is nekünk kedves szakértők tollából származnak, semmit sem jelentenek, ha nincs mögöttük kutatás – és még ez utóbbi sem biztos, hogy bizonyító érvényű. Ugyanis példának okáért a PUBMED felületén kutatva minden táplálkozási témában könnyen bizonyítékot találunk bármire – és annak az ellentétére is.

Miért?

Nos, egyrészt a tudományt képviselő tudósok néha az ipar befolyásolása alá kerülnek, máskor a kutatás szakmaiatlan, megesik, hogy olyannyira mást adatok jönnek ki a tervezetthez képest, hogy egyszerűen megy a fiókba az anyag, vagy a kutató nem kívánja lerombolni az saját életművét – így inkább csavar egyet az adatokon, vagy eleve eldönötte mi lesz a végső következtetés, és minden ami ez ellen szól, kihagyja a kutatásból.

Mindegyik esetre bőven van példa, hiszen a cukoripar évtizedeken át fizette le a tudósokat, a valaha ismert legnagyobb szív és érrendszeri kutatást egyszerűen egy padláson rejtették el, nehogy valaha kiderüljön az eredménye, hogy a telített zsír nem bűnös, Ancel Keys a koleszerin hipotézis feállítása során kihagyott minden olyan országot, mely gyengítette a hipotézist.

A másik probléma az, hogy a táplálkozástudományos kutatások vagy in vitro készülnek vagy nem emberen – fonalférgek, egerek, patkányok, kutyák, sertések, majmok – és mindkettő nagyban megkérdőjelezi azt, hogy vajon emberek esetén a kutatás megállapításai helytállók-e. Számos gyógyszer fejlesztésekor derült ki, hogy az amúgy laborban és állatokon remekül teljesítő hatóanyag semmiféle vagy éppen káros hatással van az emberre.

Természetesen nem mehetünk el az úgynevezett epidemiológiai kutatások mellett sem, hiszen amikor azt olvasod, hogy a vöröshús fogyasztása rákot okoz, akkor itt nem ok-okozati kapcsolatról beszélnek a tudósok, hanem arról, hogy mondjuk x ezer embert követtek x éven át, és ebben a vizsgált populációban a magasabb hús / alacsonyabb húsfogyasztás megjelent-e mondjuk a kolorektális rák számaiban.

Egy gondolatébresztő kérdés. Hogyan lehetséges, hogy a vöröshús a nyugati kutatásokban mint a betegség forrása szerepel, az ázsiai kutatásokban minden esetben hosszabb életet és egészséget garantál. Hogyan lehetséges, hogy Hong-Kongban eszik a legtöbb húst a világon, és legtovább is élnek itt a világon az emberek?

De mi ezekkel a kutatásokkal a baj?

1 – A kutatás résztvevőinek száma, összetétele nem, kor stb alapján. Magyarán kellően reprezentatív-e a kutatás?

2 – Naplózás. Számos esetben az alanyoknak hetekre, hónapokra vagy évekre visszamenőleg kell arra visszaemlékezniük, mit ettek.

3 – Egészséges felhasználói részlehajlás. Az ilyen kutatások rendszerint nem veszik figyelembe azt, hogy aki a általános dietetikai javaslatok ellenében éli az életét – értds, csökkentsd a vöröshús evést – az semmi másban sem tartja be az ajánlásokat. Ezzel szemben aki ezeket követi, jellemzően magasabb iskolai végzettséggel rendelkező, nem dohányző, rendszeresen sportoló és szűrővizsgálatra járó személy. Aki vélhetően nem azért egészséges, mert kevesebb vöröshúst eszik, hanem mert minden más tevékenysége segít az egészsége megtartásában.

4 – Relatív vs. Abszolút rizkó. Tegyük fel, hogy egy kutatásban azt derül ki, hogy a vizsgált 100 fős mintában 1 fő az, aki ha nem eszik vöröshúst rákos lesz, míg 2 fő az, aki ha eszik vöröshúst lesz rákos. A kettő közti különbség nominálisan 1%, vagy 1 helyett 2 százalék lesz különbség. Sajnos ez olyan csekély, hogy nem lesz belőle sem vezető hír a nagy magazinok címlapján, sem gyakran idézett kutatás. Ezért a rutinos kutató nem az abszolút rizikót prezentálja, hanem a relatív rizikót, amely szerint a vösöshús 100 százalékban növeli az adott rák kockázatát. Mennyivel jobban hangzik igaz?

5 – Szemét be, szemét ki. A táplálkozással foglalkozó kutatások jelentős része nem éri el azt a minőségi szintet, amivel foglalkozni érdemes, de ezekből gyakran készülnek úgynevezett metaanalízisek, melyek a kutatási hierarchia csúcsát jelentik, szinte megkérdőjelezhetetlen megállapításokat tesznek.

A probléma az, hogy ha 1000 szemét értékű epidemiológiai kutatást fésülünk össze egy metaanalízisbe, attól még szemét marad, mert szemétként is kezdte meg a alapját szolgáló kutatások többsége az életét.

Amit mondani szerettem volna, hogy ez korántsem olyan fekete-fehér terület, ahogy azt sokan láttatni akarják, és néha sokkal jobban jár az ember, ha a kritikai gondolkodást alkalmaz, vagy az eddig lezaljott legnagyobb mintás és idejű kutatást veszi figyelembe, ez pedig az emberi evolúció.