Ez csak mozgás (Eric D’Agati)

állítom össze.

A 90-es évek végén kezdtem rádöbbenni, hogy ez az egész pusztán csak a mozgásról szól – ekkortájt kezdtem ugyanis együtt dolgozni különféle sportágak technikai edzőivel. Amikor először találkoztam Steve Hayward-dal – az egyik társam a Baseball Health Network-nél –, egy helyi baseball edzésközpontot vezetett, és feltűnt neki, hogy a nálam edző játékosai sokkal jobb teljesítményt nyújtottak, ezért szerette volna megtudni, mi a módszerem. Elmentem az edzéseire, és leállítottam az órát, amikor azt láttam, hogy egy játékosa nem érti tisztán a feladatot. Például amikor azt próbálta megtanítani nekik, hogy miként dőljenek előre az elől lévő lábukon támaszkodva, odaléptem hozzá, és így szóltam: „Steve, szerintem ehhez nem rendelkeznek a szükséges képességgel.” Ezt követően odahívtam az egyik sportolót, és megmutattam, mennyire nincsenek tisztában a helyes csípőhajlítással, ennek köszönhetően pedig – Steve és a sportolók számára egyaránt frusztráló módon – az instrukciói süket fülekre találtak. Ezután néhány egyszerű gyakorlat segítségével rávezettem őket a megfelelő csípőhajlításra, és egy csapásra képesek lettek teljesíteni Steve utasításait.

Akkortájt elég rendesen beleástam magam a különféle mozgáselemzési módszerekbe és értékelési technikákba, és sok időt szenteltem Gray Cook munkásságának, valamint a manapság Functional Movement Screen néven ismert rendszer kezdeti alapjai elsajátításának. A konkrét teszteknél még jobban lenyűgözött a szisztematikus felépítés. Fogta azt, amit Shirley Sahrmann-hoz hasonló emberektől a mozgás kapcsán megtanultam, és felhúzta rá az objektivitás és egyszerűség rétegét.

Ezt követően kivettem a képből a baseballt magát, és elkezdtem az egyes tevékenységek kulcsfontosságú elemeit vizsgálni. Azáltal, hogy nem a sportágra, hanem magára a mozgásra fókuszáltam, kategorizálni tudtam a kulcs elemeket, és kialakítottam egy szisztematikus megközelítést a kliens aktuális mozgáskompetenciája és fizikális kapacitásaira alapozva. Ezen elvárások, valamint az adott sportág követelményeinek ötvözése pedig egyértelműen megmutatta az utat a sportoló céljainak eléréséhez.

Ez vezetett a sportági mozgások kapcsán az „a 3 ereje” rendszeremhez, mely minden tevékenységet a lábfejeid pozíciója alapján 3 kategóriára bont, mindegyikhez további 3 alkategóriát rendelve:

1) Lábfej pozíciója: Álló helyzetben mindig az alábbi 3 pozíció valamelyikében vagy:

1. Párhuzamos terpesz (Lábfejek egy vonalban)
2. Harántterpesz (Lábfejek egymás mögött)
3. Egylábas támasz

2) Mozgás fázisa: Folyamatosan az alábbi 3 fázis valamelyikében vagyunk:

1. Gyorsítás (Sebesség növelése)
2. Lassítás (Sebesség csökkentése)
3. Váltás (Átmenet az egyikből a másikba)

3) Mozgás iránya: Minden mozgás az alábbi 3 sík valamelyikében történik:

1. Szagittális (Előre-hátra)
2. Frontális (Balra-jobbra)
3. Transzverzális (Rotációs és/vagy diagonális)

Ezen túlmenően tisztában kell lenni a kapacitással kapcsolatos alapvető követelményekkel is:

– Erőkifejtés: Milyen mértékű erőre/robbanékonyságra van szükség? Egy 15 dekás labdát kell eldobniuk, vagy egy 150 kilós embert kell kimozdítaniuk, aki minden erejével próbál ennek ellenállni?

– Erőkifejtés mértéke: Milyen gyorsan kell kifejteni ezt az erőt? Beállós poszton játszva gyorsnak és robbanékonynak kell lenni, vagy birkózóként/földharcosként hosszasan kell fenntartani bizonyos pozíciókat?

– Tevékenység időtartama: Milyen hosszan kell fenntartani ezt az erőt? Offenzív falemberként 5 másodpercet kell küzdenie, vagy 800 méteres sprinterként a sebességét közel 3 percen keresztül kell megtartania?

– Regeneráció: Mennyi idő telik el az erőkifejtések között? Punterként 2-3 rúgásra van tőle szükség egy 3 órás mérkőzés során, vagy középpályásként folyamatosan kell mozognia 45 percen keresztül?

Ezen tényezők ismeretében már össze tudok állítani egy programot szinte bármilyen kliensnek és bármilyen sportághoz/tevékenységhez, még akkor is, ha nem ismerem azt egészen alaposan. Például volt szerencsém néhány éven keresztül együtt dolgozni kettővel a világ legjobb latin táncosai közül. Persze én is a parkett ördöge voltam fiatal koromban, de attól még fogalmam sincs a versenytánc világáról. Semmi gond. Fel kell tenni pár fontos kérdést, meg kell nézni néhány videót a versenyeikről, értékelni kell az aktuális fizikális képességeiket, és máris megvan a tervrajz ahhoz, hogy pontosan miként lehet kihozni a kliensből a legjobbat.

Ezért mikor valaki azt kérdi, hogy „Mi a jó gyakorlat a _______-hoz?”, el kell neki magyaráznom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az emberek hajlamosak izmokban vagy testrészekben gondolkodni mozgásminták helyett. Vajon ha erősebb az alkarod, akkor erősebben tudod megütni a baseball labdát? Természetesen igen, de attól még a csuklóhajlítások vég nélküli szettjeitől nem leszel a következő Babe Ruth, ha nem tudod az erőt megfelelően eljuttatni a lábaidtól a csípődön keresztül a kezeidig – és akkor még nem beszéltünk a labda eltalálásának készségéről, valamint a megfelelő kéz/szem koordinációról. És az, hogy egyhuzamban lenyomsz 1000 csuklóhajlítást, még nem lesz hatással egy olyan robbanékony egyszeri mozdulatra, mint amit például egy baseball ütő lendítése jelent.

Ezzel a gondolatmenettel jutottam el jóbarátom, a Prodigy Training-nél dolgozó Phil Delgado segítségével az „a gyakorlat szétbontása” nevezetű rendszer kialakításáig. Phil meghatározza, hogy mit akar megtanítani a softballos lányoknak – például azoknak a belső játékosoknak, akik nem a megfelelő lábról dobnak. Ezt követően megadja nekem a cél kulcsfontosságú elemeit, majd nekiállunk a probléma lebontásának, hogy kiderüljön, vajon ez egy koncepcionális akadály, egy mobilitási korlátozás, stabilitáshiány, nem megfelelő minta, korlátozott erő/állóképesség, stb. Ezáltal nem pocsékolja sem a saját, sem a sportolói idejét arra, hogy igazán kiváló szintet érjenek el a rossz minőségű végrehajtásban. Ezt mi úgy nevezzük, hogy „Érdemeld ki a sok ismétlést”. Napi 1000 lendítés csak akkor hasznos, ha ezáltal megfelelő minőségű mozdulatot vésel be. Ha nem ez a helyzet, akkor el fogsz fáradni, vagy ami még rosszabb: tökéletesen sikerül bevésned a pocsék minőségű lendítést.

Ezen szemléletmód továbbá azzal az előnnyel is jár, hogy kritikusabban tudod szemlélni a technikai edzők működését. Mindennap dobó, ütő és elkapó edzőkkel vagyok körülvéve. Elég csak 2 percig figyelnem rájuk munka közben, és pontosan tudom, hogy hatékonyan képesek-e kommunikálni a sportolóikkal. Sajnálatos módon sokan közülük csak kiadják az aznapra előírt gyakorlatokat – ráadásul gyakran olyanokat, amiket azért választottak, mert egyszerűen csak jól néztek ki a YouTube-on, vagy valamilyen edzői kurzuson. Vagy ami még rosszabb: szimplán csak leutánozzák azt, amit a szomszédos edző csinál. Időnként még ennél is továbbmennek egy lépéssel, és igazán röhejes gyakorlatokat írnak elő a sportolóiknak – mint például az a baseball játékos kliensem, aki meghúzta a csípőhajlítóját egy ütő edzésen, mivel az edzője kitalálta, hogy görgessen traktorkereket az edzés végén, mert az jót tesz az ütőerejének. Az ehhez hasonló edzőknek símaszkot kellene viselniük edzés közben, mert csak rabolják a sportolóik idejét és egészségét.

 

Link: https://www.functionalmovement.com/Articles/802/it’s_just_movement