Stafétabot…

tam egy igazán személyes kérdést, és ahhoz, hogy valaki ilyet kérdezzen, magunk közt szólva nagyon jó embernek és tanárnak kell lenni, de ugyanakkor olyan embernek is, akiben olyan versenyszellem él, ami aligha huny ki valaha.

OSS PÉTER! A következő a dilemmám mint karate edző, aki állandóan fejleszti magát, de bizony nem lesz fiatalabb: 50 felett hitelesnek maradni, technikailag, erőnlétleg … stb. Mikor kell “odébb állni” vagy “átadni a stafétabotot”?

Nos, 47 évesen korántsem olyan ez a téma, amibe nehezen tudom magam beleélni. Azt gondolom, hogy egy edző, mester legnagyobb öröme az kell, hogy legyen, amikor egy tanítványát magánál nagyobb sikerhez segíti. Valójában azt gondolom azért, hogy a legnagyobb siker az, amikor sikerül embert faragni a tanítványból, mert ahogy a Biblia is mondja: Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.

A stafétát átadni 50 évesen talán még korai, de ezen a ponton aligha lehet felvenni a versenyt egy huszonéves erejével, kondíciójával, regenerációs képességével. Aki tehát még 50 évesen is azt gondolja, hogy neki a fiatalokkal kell versenyt futnia, az a valós célt téveszti el, mert a versenyt kizárólag magunkkal futjuk. Huszonévesen is, csak akkor még az ember ezt aligha érti meg. Miért is értené?

Negyven évesen kezdtem bele a Brazil Jiu-Jitsu tanulásába, így reálisan gondolkodva sosem lebeghetett az a cél előttem, hogy a fiatalokat gyaluljam le edzésen. És még, amikor sikerül is, míg én két napig nyalogatom a sebeim, ők már a következő edzésről beszélnek. De van más, ami a rendelkezésünkre áll, a felhalmozott tudás, amit képesek vagyunk átadni, és miután a tudást megszereztük, de nem mi vagyunk a forrásai, így kötelezően tovább kell adnunk. Ezért azt gondolom, hogy nem odébbállunk, pusztán egy lépést teszünk hátra, hogy más is a tűzhöz férjen.

A másik, amit egy érettebb atléta tehet – túl a tapasztalata megosztásán – az a példás élet. Edzésben, étkezésben, családban, mentalitásban példát mutatni a fiatalabbaknak, hogy lássák – van más út.