Programozás 2.

Programozás 2.

Első rész itt!

A program megírásához szükség van természetesen nem csak arra, hogy a tanuló céljaival tisztában legyünk, hanem fontos az is, hogy tükörként jelezzük vissza, a cél elérhető-e, és az optimálisan mennyi időt vesz igénybe. Már ha valóban reális, mert ezek nem ritkán kijózanító beszélgetések, ahol a valós lehetőségeket mutatjuk be – mert aki több évnyi passzivitásból, komoly túlsúllyal és egészségtelen étkezéssel,  hirtelen heti 5 edzést, teljes paleót tervez, az számoljon azzal, hogy egy komoly edző egy másik, betarthatóbb alternatívát javasol.

A program előtt persze érdemes tudni, hogy milyen sérülésekkel, betegségekkel küzdött meg a tanuló, ezek egy része limitálhatja a program megírásakor az edző által alkalmazni kívánt eszközöket, és eszközökből nincs hiány. Tehát egy korábbi térdműtét negatívan érintheti a teljes programot, ahogy a korábbi sportmúlt érintheti pozitívan. Egy most túlsúlyos tanuló aki korábban versenyszerűen birkózott pár hét alatt elképesztő változásokon mehet keresztül egyszerűen azért, mert a teste “emlékszik” arra, hogy a mozgással milyen hatást akarunk kiváltani. Nem véletlen, hogy a tápkiegészítő cégek még a photoshop előtt olyan túlsúlyos embereket kerestek akik korábban komolyan sportoltak. De ez most mellékszál.

Amit azonban elsősorban érteni kell, hogy a program megírásának egyetlen célja van, stresszt kívánunk létrehozni, mert a stressz az, ami adaptációt hoz létre. Az emberi szervezet adaptációra tervezett, és akár teszel ezért, akár nem, adaptálódik egészen addig, amíg meg nem történt a megfelelő válasz a stresszre így tesz. A Selye János által kidolgozott koncepció nem új, nem is túl bonyolult, ennek okán a többséget nem érdekli, mert ugye erre nincs iphone applikáció.

 

A helyzet egyszerű – a tested jelenleg egyensúlyban – homeosztázis –  van, és az elkezdett edzés ebből az egyensúlyból billenti ki, amivel adaptációs kényszert teremt. Ha túl kevés a stressz, nincs ilyen kényszer, ha túl sok, vagy túl sokáig tart, a szervezet egyszerűen kifárad a folyamatos adaptációs folyamat során, és ilyenkor jön a sérülés, túledzés. Ez persze ennél sokkal bonyolutabb folyamat, amiben egy csomó rendszer együtt dolgozik, de a lényeg mégis ez – edzőként a megfelelő mennyiségű és minőségű stresszt alkalmazol azért, hogy adaptációt hozz létre. A stressz esetünkben az edzés, amely során számos komponenst variálhatsz, legyen ez az alapelem maga a gyakorlat, a heti edzéssűrűség, vagy akár a kivitelezés sebessége. Én azt gondolom, hogy az edzés tehát elsősorban két célt szolgál, ahogy korábban is írtam:

– Sérülések megelőzése

– Teljesítmény növelése

Az elsőre véleményem szerint a Gray Cook által kidolgozott FMS nagyszerű lehetőséget ad, a második esetén pedig a cél nem sziomplán az, hogy egy adott feladatra képes legyen a tanuló. Szerintem még ennél is fontosabb, hogy tartalékokat tudjunk létrehozni, amire szükség is van, mert az edzéscélok intelligens változtatásával a célzottan stressz alá nem vont készségek bizony leépülnek. Használd vagy veszítsd el a szabály, Tudor Bompa foglalja össze a megmaradó edzéshatásokat remekül a könyvében. (Residual Training Effects)

Nem feltétlenül tartozik ide, de fontos lehet. Egy erős, izmos testet felépíteni energiaigényes feladat, és az emberi idegrendszer mindig a kevesebb energiával járó megoldást választja mozgás esetén, de a magasabb kalóriát ígérő tápkálékot keresi étkezés esetén – igen, a túlélés programozott, de az idegrendszered marhára nem érdekli, hogy mekkora bicepszet akarsz, vagy mekkora maximum elemelést tervezel.

Az első találkozó tehát a tanulóval a tervek és célok helyes megfogalmazásáról szól, és nem árt, ha a tervezéskor a fentieket értjük és alkalmazzuk.

Folyt. köv.

Megosztás:

Facebook
Twitter
WhatsApp

Irakozz fel!

Iratkozz fel a hírlevelemre!

Nincs levélszemét küldés! További információért olvasd el adatvédelmi szabályzatot.

Facebook