A Crossfit rossz?

A Crossfit rossz?

Szinte hetente jelennek meg cikkek a témában, és attól tartok a tendencia folytatódik. Míg a Crossfittes közösség érthető módon személyes inzultusként él meg minden olyan cikket, ahol kritizálják őket, addig a Crossfittel nem foglalkozók szívesen köszörülik a nyelvüket a CF sportolókon. Nem tudok és nem is kívánok igazszágot tenni az ügyben, de azért véleményem van.

A Crossfit ma már komoly versenysport, és ha tőlem hallod első alkalommal, hogy a versenysport egészségtelen, akkor kíváncsi lennék, hol voltál az elmúlt pár évtizedben, és láttál-e már az aktív sporttól visszavonult élversenyzőt. A versenysport specializált tréninget kíván meg, és most persze mondhatnánk, hogy talán egyetlen sportban sincs meg az a sokszínűség, ami a CF-ben, de ez azért problémákat is felvet, mert ha 1000 dologban kell jónak lenni, akkor vajon hogyan lesz az ember igazán jó bármiben is. Vitázhatunk azon, hogy egészséges-e nagy ismétlésszámban olimpiai súlyemelő gyakorlatokat végezni, de a vitát sokan a kanapéról vagy a lábtológépről folytatják, ami azért nem teszi hitelessé a kritikát.

Most berakhatnék ide olyan videókat, amelyet azt illusztrálják, mennyire is káros a CF – csak éppen idióták mindenhol vannak, és ezek a videók pusztán annyit bizonyítanak, hogy kevesebb időt kellene a youtubon eltölteni. Ennyi erővel lehetne a Brazilian Jiu-Jitsu is borzalmas, de a végén mindig kiderül, hogy a sérülést nem a sport, hanem a küzdő felek mentalitása okozta.

A magam részéről nagy csodálója vagyok a súlyemelésnek, de “sajnos” Földi Imre városában és mellett felnőve – papám kedves barátja volt akkoriban Imre bácsi – az ember kétszer is meggondolta, hogy súlyhoz mer-e egyáltalán nyúlni. Az alapozásunk jellemzően a súlyemelőktől nem messze zajlott, de kézilabdásként akkoriban főként az erőemelő gyakorlatok domináltak a téli szezonon kívüli időszakban. Fekvenyomás, guggolás és részint deadlift is volt a programban, az olimpiai súlyemelő gyakorlatokat kézilabdásként meg sem próbálhattuk, mert a csukló sérülése esetünkben a karrier végét is jelenthette. Ugyanakkor együtt nőttünk fel a súlyemelőkkel, akik 10-12 évesen már elképesztő dolgokra voltak képesek, és 14 évesen már vertek minket sprintben, helyből távolugrásban és súlypontemelkedésben is, hogy csak a legmegalázóbbakat említsem kézilabdásként, ugye.

A dologhoz hozzátartozik, hogy a srácokat jellemzően ugyanúgy válogatták ki a súlyemelésre, ahogy minket úszásra vagy kézilabdára, tehát nem lehetett akárki súlyemelő sem. Ez tehát az egyik problémám, vagyis 40 évesen belefogni az olimpiai súlyemelésbe nem feltétlenül a legjobb ötlet. Igen, értem és elismerem a súlyemelés adta elképesztő fizikai eredményeket, de edzőként a dolgom nem a teljesítmény növelése, hanem a kockázatelemzés – az eredmény amit el akarunk érni vajon mit okoz később? A szemébe tudok-e nézni a tanítványomnak évekkel később is, vagy sűrűn bocsánatot kell kérnem, mert mindene fáj. És itt nem a CF-et kritizálom, hanem csak óvatosan megjegyzem, hogy miért nem lökdösöm a saját gyermekeimet sem a versenysport felé – mert sokat ad ugyan, de sokat is vesz el. Úsznak, vívnak és krav-magáznak, korábban judóztak – ennyi elég is nekik, amíg szívesen csinálják.

Önmagában tehát a CF nem veszélyes, de egy olyan edző kezében, aki robot módjára követeli meg a napi WOD – workout of the day – végrehajtását és alig fordít figyelmet a kivitelezés szabályosságára, a CF okozhat problémákat, de itt azért az ember legyen korrekt, mert egy lelkes, de a kettlebell edzéshez nem konyító ember is okozhat nem kis galibát, ha kettlebellel kezd foglalatoskodni. Ugyanakkor nem lehet áthárítani a felelősséget a tanulókra azzal, hogy ismerhette volna a saját határait. Egyrészt a többségnek ez semmit sem mond, másrészt a tanuló pont azért fordul a szakértőhöz, mert reméli amit gyakorol azt vigyázó szemek követik és azonnal megálljt parancsol az edző, ahogy a kivitelezés nem elfogadható.

A CF egyik nagy hibája pont az a közösség által vallott érték, hogy a több jobb, a sérülés amolyan háborús seb, amely tiszteletet parancsol, teljes kifáradás pedig fokmérője a keménységnek. Ezt a mentalitást itthon azért nehezebb megtalálni, de a világot járva ezzel találkozom, és azért ez elég ijesztő. Ne felejtsük el, nálunk az első generációs CF edzők többsége TF-en végzett edző is egyben – de ugyanez mondjuk az USA-ban nem így van, az edzők többsége valóban egy 2 napos kurzuson sajátítja el azt, amit utána pár nappal később oktat. Ez még működhetne is, ha a súlyemelés nem lenne egy hihetetlenül komplex dolog.

Javaslom-e tehát a Crossfit-et? Egy jó edzővel mindenképpen, és ahogy írtam – jó edzőből nem kevés van itthon. Ezzel együtt preferálom a WOD helyett a POD-ot, vagyis a Practice of the Day mentalitást.

 

Megosztás:

Facebook
Twitter
WhatsApp

Irakozz fel!

Iratkozz fel a hírlevelemre!

Nincs levélszemét küldés! További információért olvasd el adatvédelmi szabályzatot.

Facebook