Gyakran szoktam a profi és amatőr hozzáállás közötti különbségeken morfondírozni, sok félreértésre adva ezzel okot. A helyes terminológia használata nyilván segít a dolgon, az én olvasatomban e kettő kategória nem azt jelenti, hogy a profi pénzt kap a munkáért, míg az amatőr saját zsebből állja a számlát. Nézzük meg az alábbi ábrát.

 

Ideális esetben a profi és amatőr is szenvedéllyel végzi a feladatát, jó benne, és szereti is amit csinál. Sőt, az sem kizárt, hogy tevékenységének valami társadalmi haszna is van. Ha tehát az eredeti – díjazáson alapuló – koncepción indulnánk tovább, valóban, a két csoport között valóban csak a pénz a különbség, de aki dolgozott profi és amatőr sportolókkal is, már tapasztalta, nem itt van a határ, amely elválaszt. A különbség többségében a szenvedély – szenvedélyesen szeretni amit csinálunk, mindig arra törekedni, hogy abban mindig jobbak legyünk, és legyünk képesek maximálisan teljesíteni.

Nos, itt azonnal felmerülhet, hogy lehetséges-e minden nap maximálisan teljesíteni? Az erősportokban a maximálist jellemzően úgynevezett intenzitásban mérjük. Ha tehát 100 kg a maximális elemelésed, úgy ez azt jelenti, hogy minden fizikai, érzelmi, mentális erődre szükséged lesz, hogy ezt felemeld. Egy alkalommal…És maxot nem emel az ember naponta. Vagy naponta több alkalommal. Így amikor a maximumra való törekvésről beszélek, van egy másik kategória, ez pedig a kivitelezés minősége. A lényeg az, hogy ahhoz, hogy maximumon teljesítsek, egy csomó esetben kell alacsonyabb intenzitással dolgoznom, mert így szerzek jártasságot az adott tevékenységben, meg ki is égnénk, ha naponta kellene 100 százalékot hozni. Ha tehát a mostani maxom 100 kg, sokat fogok emelni 60, 70, 80, 90 százalékon, és nem kizár pár hét vagy hónap múlva új maxom lesz. De a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy amikor “csak” 60 százalékos maxon dolgoztam – esetünkben ez ugye 60kg – akkor is a gyakorlat kivitelezése közben maximális minőségre törekedtem. A könnyűhöz is professzionális mentalitással álltam oda – pont úgy, mint a nehézhez. A kihívás nagysága nem változtatta meg a hozzáállásom.

Hogyan kapcsolódik ez a cikkhez?

Nos, hétfőn és szerdán egy a barátaimból álló kis brazil jiu jitsu csoportok vezetek, ahol a többség 40 körül vagy már fölött jár. A srácok többsége kék övvel rendelkezik, szóval amolyan középhaladó csoport, de senki sem versenyzik, vagy rendelkezik ilyen ambícióval. A terem 13.30-kor nyit, de az edzés nem ekkor kezdődik. Az edzés előtt minden sportoló önállóan melegít be, mert már pontosan tudják, mire van szükségük. Henger, nyújtás, törzs-aktivizációs gyakorlatok – mindenki végzi a munkát, és egyre inkább sport-specifikus gyakorlatok kerülnek előtérbe. Az SMR henger irányából magyünk akár a GFM gyakorlatokhoz, egyénileg. Az edzés persze partnerrel történik, az edzés végén újból lehet nyújtani, hengerelni. Nem kötelező, de lehet. Majd szauna következik, ahol meg lehet beszélni az edzést, meg a hetet, családot, étkezési kérdéseket, vállalkozást, bármit. Ahogy írtam, nem profi sportolók, de a mentalitásuk professzionális…Nem küzdünk életre-halálra, nem edzünk szétesésig, de amit csinálunk azt az adott kereten belül a tökéletességre törekedve csináljuk.

A kérdés persze jogos. Érdemes-e máshogy csinálni? Aligha. De egy profi már ezt a kérdést sem érti.